Alárendelt szerepet játszott az Atlanta Braves a Philadelphia Phillies elleni harmadik mérkőzésen, így Bryce Harperék teljesen megérdemelten vezetik a párharcot, s már csak egyetlen győzelem választja el őket a főcsoportdöntőtől.

Spencer Strider egész jól kezdte a találkozót kezdődobóként, már-már meglepően jól is, hiszen újonc dobó ritkán viseli ilyen szuper módon azt a nyomást, amely ma este rá is tehertételként pakolódott. Ez viszonylag hamar ki is jött, a harmadik inningben teljesen elvesztette a kontrollt csapata védekezése fölött, s előbb például a másik oldalon szintén újonc SS, Bryson Stott is hajtott végre bravúrt Striderről, majd jött Rhys Hoskins és megzörgette a lelátót egy gyönyörű home runnal. Mivel az összes bázis foglalt volt, rögtön 4-0-ra el is húztak a hazaiak. Nagy bajban volt a Braves.

Sajnos gyakorlatilag a teljes meccs idejére beleragadtak a harmadik inning mocsarába. Nem elfogultságból sajnos, csak ez rengeteg izgalmat is kivett a mérkőzésből.

A Braves stábja úgy döntött, Strider nem csinálhatja végig a szörnyen induló harmadik inninget, így cseréhez folyamodtak, mielőtt Bryce Harper odaállhatott volna ütni ellenük. Már ekkor furcsa volt számomra, mi értelme, hogy Strider nem viheti végig ezt a szörnyű tendenciát az inningen, s nem utána cserélik le? A helyére beálló Dylan Lee teljesen értelmetlen helyzetbe került. Próbáljon megmenteni egy eleve teljesen elveszett játékrészt úgy, hogy közben már állnak a bázison, és a playoff egyik legveszélyesebb ütőjével kell farkasszemet nézzen. Nem tűnt jó pszichológiának a stáb döntése; egy ilyen cserének a nyolcadik, kilencedik inningben szoros állásnál még csak-csak van értelme, ám itt a mérkőzés elején ezzel máris borítékolható volt, hogy egy inningen belül jó eséllyel két dobót veszítenek lélektanilag, mert a csere éppúgy halálra volt ítélve inning közben, mint a lecserélt eleve. Meg is történt, Harper vágott egy home runt és már 6-0 volt a Phillies neve mellett. Lee-t is váltani kellett, Jake Odorizzi vette át a stafétát, aki valamivel jobbnak bizonyult a többieknél, de utána is még természetesen zajlott tovább a dobópróba.

A Bravesnek nem pusztán a dobó megtalálásával volt problémája, hanem azzal is, hogy jó ideig nem igazán tudtak ütni, Ronald Acuna is, az egyik nagyágyú, folyamatosan outokat szedett össze például.

Ennek volt egy nyomós oka.

Aaron Nola, aki nagyon sokáig félelmetesen erős teljesítménnyel lépett fel, voltaképpen minimális dobószámokkal hozta le az inningjeit, a hatodik játékrészre kezdett csak először megremegni, de a társak, ha kellett, mindig élesen ki tudták segíteni. Egyébként a bázison való kiejtésekben is gyorsabb, pontosabb volt javarészt a Phillies; a Bravesnél például olyan játékosok is, mint Matt Olson, egyszer-egyszer sorsdöntő hibákat vétettek (épp az első hr előtt, amely utólag visszanézve eldöntötte a meccset), Olson nagyon fegyelmezetlenül védekezett a bázison, így tudott játékban maradni plusz egy ember, ezzel együtt plusz egy pont is a Phillies neve mellett. Valahogy a kommunikáció, a vezérek is hiányoztak ma ebből a Bravesből, még ha Dansby Swanson olykor képes is magára vállalni ezt a szerepet.

Huncut és koncentrált csapat ez a Phillies, és szinte biztos vagyok benne, hogy ők fogják folytatni a playoffot, mert azt a mentális visszaesést, amit ma Brian Snitker alakulata bemutatott, nem igazán lehet jóval kevesebb, mint egy nap alatt orvosolni. Rob Thomson csapata viszont nem csak előnnyel, pszichológiai fölénnyel is várhatja az újabb megmérettetést.

Márpedig a Bravesnél pusztán csak tizennyolc óra állt rendelkezésére a stábnak, amikor ez a mérkőzés befejeződött.

Amikor az olvasó ehhez a sorhoz ér, már lehet a rövid idő fele sincs vissza!